Néhány hete, talán már egy hónapja, szinte pontosan két éves kora után kezdődött valami, ami azt hiszem, a dackorszak lehet. Mint minden más, ennek a kezelése, a megfelelő reakciók, a mértékletes rendreutasítások elég nagy fejtörést okoznak. A dackorszak ugyanis egy teljesen természetes dolog, ami fontos az önállósodás, a saját akarat kifejezése, a későbbi célok, álmok megvalósítása érdekében. Jó-e tehát, ha az ember megpróbálja minden áron megtörni az akaratot, hogy egy tökéletesen engedelmes, a felnőttek utasítását vakon követő gyerek legyen? Nyilván nem. Jó-e, ha az ember mindig hagyja azt csinálni, amit ő akar, hadd legyen önálló, talpraesett? Nyilván nem. Mint mindig, most is a középút a nyerő, de a legnehezebb is: milyen mértékben és mikor engedjem őt érvényesülni, vagy mondjak neki ellent és utasítsam rendre?
Nórinál hálistennek azért ez a dolog elég jól kezelhető. Ami nála bevált: nem erőszakoskodni számára értelmetlen módon, hanem megmagyarázni, és hagyni, hogy maga döntsön végül jól. Ha kérek valamit, legtöbbször az első reakció az, hogy "nem", vagy hogy "nem ide jövök", "elmegy a Nóri", stb. Ha ilyenkor azt mondom, hogy "jó, akkor egyedül megyek/eszem/csinálom", akkor általában egy kis megfontolás után már jön és csinálja is, hiszen ő is tudja, hogy egyedül maradni, vagy kimaradni az evésből, sétából, bármiből nem jó dolog. Azért persze van olyan, amit még így se szívesen csinál meg, olyankor ígérek neki valamit, hogy ezt és ezt fogjuk csinálni, ha megteszed, és általában meg is teszi. A rendrakás, elpakolás talán a legnehezebb dolog, ilyenkor az ígéretek is nehezen hatják meg. Van, hogy hosszú percekig nyög, sír, szenved attól, hogy tudja hogy meg kell tennie, de nem akarja. Ilyenkor hagyom, hogy egyedül leküzdje magában az ellenállást, és általában idővel elkezd elpakolni. Addig semmi egyebet nem csinálunk, nem is nagyon szólok hozzá, és tudja, hogy csak arra várok, hogy kész legyen. Van rá bármennyi ideje, de meg kell csinálnia.
Ezen kívül sokszor megbeszéljük, hogy mennyire csúnya, amikor nemet mond valamire. Szerencsére a Pöttyös Panni könyvek első kötetében van is egy mese erről, amit rengetegszer elolvastunk, és már ő is sokszor emlegeti. Amikor a kedvemben akar járni, mosolyogva súgja, hogy "igen, igen", pedig néha nem is kérek semmit. Olyankor nagyon meg szoktam dicsérni, és már sokszor elgondolkodik, mielőtt valamire automatikusan rámondaná, hogy "nem". Egyre többször mond tudatosan igent, olyankor persze még jobban meg van dicsérve.
Egyre több helyzetben sikerül pelus nélkül, bugyiban lennie. Otthon már mindig pelus nélkül van, és ha megyünk valakihez, akkor is. Ügyesen szól mindig, ha kell neki, és már nem csak bilibe, hanem wc-be is tud (fölétartom), vagy a fűre, ha éppen kint vagyunk. De még azt nem merem megkockáztatni, hogy a boltba is pelus nélkül vigyem, mert mit csinálok, ha épp ott szól? Nem hiszem, hogy sokáig vissza tudja tartani szólás után. Igyekszem mindig megpisiltetni, ha elindulunk otthonról vagy valahonnan, illetve reggel felkelés után, este fürdés előtt. Sajnos a kaki viszont még mindig nem megy. Nem kakil be, de addig tartja vissza, amíg nem kerül rá pelus. Délutánonként amikor tanítok, Zoli pelusban szokta elvinni sétálni a kutyákkal, mert nem tudná a két kutya mellett még megpisiltetni is, így viszont rendszeresen akkor kakil egyet. A bilibe meg se próbálja, vagy csak pukizik egyet és fel is áll. Pedig ajándékot is ígértem a produktum ellenében, de úgy látszik, még erre várnom kell. Nem tudom, jó lenne-e kikényszeríteni belőle: addig nem adni rá pelust, amíg már annyira kell neki, hogy mindenképp kakilni fog, és olyankor ráültetni a bilire. Talán nem a legjobb ötlet, mert olyankor akár 2-3 napig is visszatartja, ami nem túl egészséges. Így viszont jól megszokja, hogy pelusba kakil.
Gyönyörű mondatokban beszél, mindent kifejez, elmond, amit szeretne, ragoz, toldalékol, stb. Amelyik betűket még nem tudja kimondani: gy, l, r, s, helyettük, g-t, j-t, sz-t mond. A többi betű már megy, és sokszor olyan választékos szavakat is használ, amiket nem tanítottunk neki, csak hallotta valahonnan. A beszédén már abszolút nem aggódok.
Nyár eleje óta az ekcémája teljesen elmúlt, és mióta hazajöttünk, még nem jött elő. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz télen, előjön-e még, jó lenne ha kinőné végre. Hálistennek beteg sem volt már tavasz óta, maximum pár napig folyt az orra, de semmi egyéb. A hasa sem szokott már olyan mértékben felpuffadni, egyedül gyümölcs evés után, de azt meg nem fogom tőle megvonni, és továbbra sem zavarja.
A frufruját elkezdtem lenöveszteni, most már nagyon a szemébe lóg, ha nem csatolom vagy gumizom el. Hátul még mindig egyszer sem volt levágva, jó hosszú már. És nagyon szép egyenes, semmi göndörség nincs benne, szerencséje lesz vele.
Mostanában ha rajzol, szeret graffitot használni (aminek nem örülök, mert csupa feketék a rajzai, de ez még tudom hogy pszichológiailag nem jelent semmi különöset), és szeret közel hajolni, és egészen apró kis firkákat rajzolni, ilyenkor azt mondja,"írok". Nagyon kíváncsi vagyok, mikor kezd el felismerhető dolgokat rajzolni.
Elkezdtünk járni a Cserepesházba zenebölcsire, keddenként egy fél órás foglalkozás, énekelünk, mondókázunk, zenét hallgatunk, mozgunk, táncolunk, lerajzoljuk a zenét, hangszerekkel csörgünk-zörgünk. Az első alkalmatNagyon szereti, de azért ő bírna sokkal többet is, mint fél óra, nagyon rövidnek tűnik. Így viszont legalább odaérünk baba-mama klubra is a Bosira, ahol már régóta ismeri a gyerekeket, és nagyon aranyosan játszanak együtt. Jó látni, hogy ezekkel a jól nevelt gyerekekkel együtt fog felnőni, együtt fognak hittanra, táborokba járni, és egy jó kis csapat fog alakulni a mostani picikből is, mint ahogyan nekünk is megvolt/van a magunk Bosis csapata.
