Augusztus 3-án hajnalban, sürgősségi császárral, 37+5 hétre megszületett Zalán. Elég viharosan, kalandosan és félelmetesen alakult, de végül hálistennek minden rendben lett.
2-án reggel elment a nyákdugó, amitől kicsit megijedtem mert még csak a 37. hetet töltöttem, és az előző két terhességnél nem nyílt még ki a méhszáj ennyire hamar. Úgyhogy felmentem Pestre, mert a papa úgyis indult fel. Megvizsgáltak, feltettek ctg-re is, minden rendben volt, hazaküldtek.
Visszavonatoztam Balatonra, délután még lementünk a partra és vissza, bár én nem fürödtem. Este lefeküdtem aludni, és éjfélkor amikor fordultam egyet, elkezdett ömleni belőlem a magzatvíz és sok vér... Megijedtem, főleg hogy 100 km-re voltunk a kórháztól, de sajnos vagy szerencsére, nem tudtam hogy ez mitől lehet. Rögtön mentem át a mamáékhoz, pakoltunk, és közben Gabit hívtam, hogy mit csináljak. Az nem volt kérdés hogy azonnal el kell indulni, de nem akartam a siófoki kórházban szülni, és Gabi is azt mondta hogy még feljöhetünk, úgyhogy a papa felhozott kocsival a kórházba. Már előtte is és végig nagyon véreztem, elég para volt.. A kocsiból kiszállva még a lifttel feljöttünk, de amikor csengettünk a szülőszoba ajtaján, már átázott a sok törcsi amit magam alá fogtam, és ömlött a vér... Bent megvizsgáltak azonnal, aztán ctg-re raktak, hálistennek Zalánnal minden rendben volt, de közben már mondták hogy azonnal császár, mert levált a méhlepény egy része. Zoli épphogy beért, már toltak is a műtőbe, elaltattak és már kint is volt Zalán.
Durva volt eléggé a szitu, de amikor már a kórházban voltam, tudtam hogy minden rendben lesz, mindenki tudta a dolgát, segített, stb. Jól esett hogy ismerem a helyet, az orvosokat, szülésznőket, megnyugtató volt az egész még ebben a szar helyzetben is. Jól esett amikor próbáltak felébreszteni az altatásból, még nem tudtam megmozdulni, de már hallottam Gabi és Zoli hangját. A császárt sem bántam olyan nagyon, hiszen ez a lepényleválás nem rajtam múlt (elméletileg, mert sajnos pontosan tudom hogy mi ennek a lelki oka), spontán volt és senki nem tudhatta előre, ilyenkor pedig életmentő a császár. Nyilván jobb lett volna ha még bent marad, de ha már így alakult, nagyon örülök hogy fel tudtunk ide jönni egyáltalán, és nem lett nagyobb baj, Zalán is egészséges.
Utólag ezerszer végiggondolva viszont már kicsit félelmetesebb az egész, mint ahogyan akkor megéltem. Gáz vagy nem gáz, szerencse vagy nem, de soha nem hallottam azelőtt az idő előtti méhlepény leválásról. Emiatt mondjuk nem is voltam annyira ideges, mintha tudtam volna erről. Bátrabb is voltam, pedig ez nekem is és Zalánnak is életveszélyes volt. Gabiban nagyon bíztam, és ő azt mondta, nyugodtan menjünk fel Pestre. Az orvos viszont utólag azt mondta, hogy ha őt hívom akkor, ő biztosan azt mondja, hogy Siófokra menjünk. Hiszen ha teljesen leválik, akkor a gyerek nem kap oxigént, és meg is halhat. Arról nem is beszélve hogy én is elvérezhettem volna, de magam miatt még utólag sem aggódom, teljesen jól voltam végig, semmi fájdalmat nem éreztem. Amikor műtöttek, kb. az 1/3-a volt leválva, ami nem veszélyeztette Zalánt még, de nem lehetett tudni 2 órával hamarabb hogy hogyan is fog alakulni. Gabi azért itt valószínűleg hibázott, ő sem gondolt ekkora bajra. Én ezt egyáltalán nem róttam fel neki, egyrészt nyilván tudja, másrészt túlságosan szeretem ahhoz hogy emiatt bántsam, harmadrészt végül azért nagyon örülök hogy a Szent Imrében lehettem újra, és nem kellett Siófokon egy ismeretlen kórházban, ismeretlen orvosok között végigcsinálni ezt. Így biztonságban éreztem magam végig, még akkor is amikor a legkritikusabb volt az állapotunk.
A császár miatt nem vagyok boldog persze, hiszen mindig is 100%osan természetes szülésre készültem, ahogy az előző kettőnél sikerült is, ez viszont most attól a lehető legtávolabb volt.... Plusz rengeteget olvastam hallottam a szülés születés körülményeinek, többek között a császárnak a hatásáról a gyerek életére, személyiségre, és nem örülök neki hogy Zalánnal ez így történt. De legalább fel vagyok készülve a témában.
Zalán péntek hajnalban született, Nóri és Ákos lent voltak a mamáékkal Balatonon még 3 napot, ami nagyon jó volt nekik is és nekem is. Zoli otthon volt és dolgozott, vasárnap ment le értük és minden cuccért, minket pedig 6-án hétfőn hoztak haza. Szerencse hogy hazaengedtek, mert vasárnap Zalán kicsit besárgult és kb 20 órára kék fényben kellett tartani őt. Ez egy kicsit rossz volt, mert azt mondták, csak 3 óránként vehetem ki megszoptatnom, egyébként a fényben kell lennie. De az első három óra után rájöttem hogy leszarom ezt a szabályt, és ha éhes volt, kivettem megetetni és utána már raktam is vissza. Nem lett belőle semmi baj, másnap reggelre jók lettek az értékei, szerencsére hízott is, úgyhogy hazaengedtek.
Ákos miatt aggódtam előtte, hogy hogyan fog reagálni, de szerencsére az égvilágon semmi rossz szokást nem vett fel, gyakorlatilag sokkal könnyebben vette a kistesó érkezését, mint annak idején Nóri. Azóta is jól alszik, sőt itthon még jobban és többet mint Balatonon. Zalán is nagyon nyugis baba, sokkal inkább Nórira emlékeztet, mint Ákosra, kinézetre és belsőleg is.
Közben elkezdődött Nórinak az ovi, úszás és zeneovi, amit nagyon nehéz plusz két gyerekkel megszervezni, összehangolni, végigcsinálni. Szerencsére van segítségem, de annyira utálom a segítséget, és nem szívesen hagyom egyik gyereket se valakire azért mert a másikat viszem éppen valahová... De azért nagyjából már sikerült kilogisztikázni a dolgokat, amit lehet magam megoldok, amit viszont képtlenség, vagy a másik kettő kárára megy, ahhoz sajnos muszáj segítséget kérnem. Ha majd néhány hét múlva Ákossal is folytatom az úszást, és néhány hónap múlva Zalánnal is kezdem, az még plusz szívás lesz, de semmiképp sem hagyom ezt el. Ákossal is amúgy elkezdtük a zenebölcsit, de első alkalommal nagyon nem jött be neki, meglátjuk hogy a továbbiakban hogy lesz.
